A 80-as évek végén járunk, Göcsej szívében, Nován, azon belül is egy alsóhegyi pincében.
Kiss Mihály, a falu akkori népművelője borozgatott a Hegyközség tagjaival, amikor Gombos Pista és Horváth Józsi összekaptak, melyikük a jobb kaszás. Egy ilyen vitát egy módon lehet csak feloldani, versennyel. Így aztán Misi felkereste a tanácselnököt, a párttitkárt és a TSZ elnököt az aratóverseny ötletével, s mindenhol támogatták a szervezést. A kivitelezéssel azonban akadt egy kis probléma, hiszen Misi sohasem fogott még kaszát a kezében. Épp ezért végigjárta a környékbeli falvakat, tanulmányozta az aratás menetét, hogy a rendezvény hiteles képet adjon a betakarítás hagyományairól.
Németh Béláné, Klári néni így emlékszik az első aratóversenyre:
„Akkor még nem bent a faluban volt az aratás, hanem a Bükk hegyen. A TSZ-nek volt ott területe, meg egy nagy beton szín. A Hegyközség Egyesület szervezte az esti bált, de a napközbeni feladatokban is rengeteget segítettek. Nováról kettő, vagy három csapat is versenyzett, és úgy rémlik, hogy még Zsitkócról is jött banda, és rengeteg érdeklődő volt. A későbbi években egyre nagyobb és nagyobb lett a rendezvény, katonai sátrakat, hűtőkocsikat kaptunk kölcsön, hogy a nagy nyári meleg ne okozzon gondot.”
Az elmúlt 37 évben sok minden alakult át, változott a versenyen. A kezdeti délutáni programból hamar egész napos rendezvény lett, új versenyszámként megjelent a tarlófutás, a cséplés viszont kikerült a feladatok sorából. A 2000-es évek elején a verseny fesztivál jelleget kapott, és egész hétvégés rendezvénnyé alakult át, sok-sok populáris programmal, majd a pandémia óta a gyökerekhez visszatérve az aratóverseny mellett csak a hagyományok átörökítésén és a népművészeten van a hangsúly.
A több évtizede tartó rendezvény elsődleges célja a hagyományápolás, a falusi élet egy szeletének megismertetése, a népi kultúrának e vidékre nagyon jellemző értékőrzése, továbbörökítése.
.jpg)
A hagyományokat követve, kis- és nagybandák foglalják el parcelláikat, elöl a kaszás, majd a marokszedő és a kötélvető, kötöző.
A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. A kaszás aratás többféle munkamódot és munkaszervezetet tesz lehetővé.
Ilyen a rávágó kévéző aratás: a gabonát a kaszás rávágja, azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dűl. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokszedő puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjti és az előre elkészített búzaszálból font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás köti be a kévéket. Ha harmadik személy is dolgozik velük, az ő dolga a kévébe kötés.[1]
A munka végeztével a 21 kévéből összerakott kereszt tövében pedig megterítenek az ebédhez. Hozzáértő szakemberek értékelik a munkát, nézik a tarló magasságot, a kéve szorosságát, egyenletességét.
Aratási étel- és italbemutató
A Göcseji Aratónapok legnépszerűbb versenyszáma az aratási étel- és italbemutató. Az ínycsiklandó paraszti ételeket nem csak megcsodálni érdemes, a bandák szívesen kínálják az érdeklődőket. A kemény fizikai munka után klasszikus göcseji paraszti ételekkel pótolják az energiát. A már learatott tarlóból pillanatok alatt „terülj, terülj asztalkát” varázsolnak friss zöldségekkel, házi kenyérrel, hőkön sült pereccel, kolbásszal, szalonnával, tejfölös túróval, sőt előfordul, hogy húsos répa is kerül az étlapra.
Sima élű, más néven kaszasarló. Alakja majdnem szabályos félkör alakú, s felső részén a kaszához hasonlóan vastagított perem fut körbe. Ezeket, akárcsak a kaszákat kalapálják, illetve fenik, amire használatkor minden nap sor kerül, néha kétszer is
A hosszú kasza mérete általában 70–120 cm között váltakozik a vele végezendő feladat, a talaj és az ember magasságának megfelelően. A kasza az előbbieknél sokkal összetettebb szerszám, melyhez a kiegészítő felszerelések egész sora járul. A vásárlók a kasza hosszát, de különösen a hangját vizsgálták, hogy munkájukhoz a legmegfelelőbbet válasszák ki, hiszen azzal hosszú ideig dolgoztak.
A kaszanyél faragását a fában gazdag vidékeken házilag el tudták ugyan végezni. A kaszanyélen egy vagy két fogó helyezkedik el (mankó, kocs, kampó, bankó stb.). A kaszanyelet a kaszás testmagasságát és karjának hosszát figyelembe véve, több példányt kipróbálva állapították meg.
A kaszanyélre – elsősorban aratáskor – kaszacsapót szerelnek, mely egy vagy kétágú vesszőből készült.
A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. A fenőkövet a Kárpát-medence hegyvidékén bányászták vagy patakból szedték. Megkülönböztették kemény és lágy változatát, és a kaszapenge minőségéhez a megfelelőt alkalmazták. Vándorkereskedők, „sonkolyos tótok” hozták és cserélték többnyire élelemért, és mint nevükből kitetszik, méhviaszért.[3]
A kasza karbantartási művelete, melyet a gyakori kaszafenéssel ellentétben naponta általában egyszer – munkakezdés előtt vagy déli pihenőkor – végeznek.
A kaszakalapálás eszközei:
1. az üllő. Henger alakú fatőkébe bevert, acélozott vas, teteje négyszögletes és félgömbölyű.
2. a kalapács: falusi kovács munkája, egy- vagy kétélű hasáb alakúra alakított vasdarab. Nyele keményfából készült.
Az üllőt földbe verik, és a ráfektetett kaszapenge élét a kalapáccsal aprólékos gonddal végigverik. A kaszakalapálás értése hozzá tartozik a kaszálás tudásához. A kasza minőség, forma és hibásodás szerint más kalapálási technikát igényel. A kaszakalapálás munkáját vidékenként más testhelyzetben végzik. A magyar nyelvterület középső részén általában földön ülve kalapálják a kaszát. Az üllőt a földbe verik, a kasza nyelét fűcsomóra, kévére vagy a térdükre fektetik.[2]
Rendszerint az aratás utolsó vagy utolsó előtti napján fonják az aratók búzakalászból. Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. A nagyobb koszorút általában vesszővázra fonják, virágokkal, különböző színű szalagokkal díszítik. Elnevezése változó: esőzsák, szakramentom, áldozókoszorú, stb. Az aratókoszorú elkészítése rendszerint a marokszedő feladata, a kaszás csak a kalászok válogatásában és a vagdalásban segít. Aratás után a kész aratókoszorúval az aratók ünneplő ruhában vonultak be a gazda vagy a földesúr portájára. Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át, a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja is van. A gazda megköszöni az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelik az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.[3]
Tarlófutás
A versenyre benevező személyeknek a frissen learatott búzaföldön, tarlón, mezítláb kell lefutni 60 m-t. 4 kategóriában indulhatnak a bátor jelentkezők: 30 év alatti és feletti korcsoportban külön a nők, és a férfiak. Győztes, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a távot.
Kísérőprogramok
Lehetetlen feladat lenne felsorolni az elmúlt évtizedek kísérő programjait, hiszen a könnyűzenei és népművészeti előadásokon kívül volt már trial show, légi bemutató, rodeó, néprajzi előadás, offroad bemutató, futball mérkőzések, karibi táncosok, szakácskönyv bemutató is.
2021 óta a hagyományok átörökítésére helyeződött a hangsúly. Napjainkban kézművesek és kistermelők fogadják a látogatókat. A gyerekprogramokon és a nagyszínpadon is népzene szól, bemutatkoznak a Dunántúl legnevesebb táncosai. A Zala Megyei Népművészeti Egyesület minden éven mesterség bemutatókkal, kézműves foglalkozásokkal bővíti a programok sorát, a művelődési otthonban pedig fotókiállítás várja az érdeklődőket.
A műsorszámok közül a legnagyobb sikert minden éven az Aurora FolkGlamour táncos divatbemutatója aratja. Németh Hajnal divattervező célja, egy olyan komplex előadás létrehozása, amelyben egy időben jelennek meg a magyar viseletekből és népművészetből általa újra tervezett ruhák és ékszerek, a régi magyar balladák, népmesék, legendák, a magyar népdalokból inspirálódott zenék, és az autentikus magyar néptáncból újra álmodott mozdulatok, táncok.
[2]Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941).
